Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Negyedik fejezet

2011.12.19

 Reggel nagyon nehezen tudtam felkelni. Fáradt voltam. A tea és a gyógyszerek már oda voltak készítve az asztalra. Hatalmasat nyújtózkodtam, majd oda mentem, és bevettem a bogyókat.

-         Anne, drágám! Felkeltél? Csináltam neked pirítóst – szólt Helen a szobám elől.

-         Köszi szépen Helen! Mindjárt lemegyek megenni.

Gyorsan felvettem egy fehér melegítőt egy kék hosszujjú felsővel, majd lefutottam a lépcsőn. Mikor leértem akkorát ásítottam, mint egy elefánt.

-         Álmos vagy? Pedig már tizenegy óra van. Elég sokáig aludtál. Mikor feküdtél le? – kérdezte nevelőanyám.

-         Nem tudom. Olyan egy-kettő között azt hiszem… – válaszoltam.

-         Mit csináltál te olyan sokáig? – kérdezte meglepve.

-         Hát... Inkább hagyjuk. Éhes vagyok, és megint fáj a fejem – tereltem el a témát.

-         Bevetted a gyógyszereket? – kérdezte aggódva.

-         Igen. Rögtön miután felkeltem.

Ezzel abbamaradt a beszélgetés. Megettem a pirítóst, majd felmentem a szobámba. Úgy döntöttem, nézek valami filmet, ha már beteg vagyok. A választásom a legromantikusabb filmre esett, a Titanicra. Gondoltam, ha már az évfordulóján nem nézhetem, mert se Brian, se Caleb nem szereti, akkor ez a pillanat csak az enyém lesz. Beraktam a DVD-t, majd befeküdtem az ágyba (a tévé pont szembe van vele, és így jól látom). Körülbelül délben tudtam elkezdeni. Míg az elején ott van a hosszú reklám, én jól beburkolóztam a takarómba. Persze ez egy olyan film, amit nem bírok soha sírás nélkül végignézni. Legjobban azt a részt szeretem az egészből, mikor Jack átöleli Rose-t a hajóorron. Mindig ekkor sírok a legjobban. Általában vissza is pörgetem, mert ezt a részt vagy tízszer megnézem egymás után, és csak utána folytatom. Ez most is így volt. Épp tekertem vissza, mikor meghallottam a csengőt. Úgy kettő és fél három között lehetett.

„Vajon ki lehet az?” - gondoltam. Helen nyitott ajtót. Kikapcsoltam a tévét, hogy halljam, hogy ki érkezett.

-         Szia! Segíthetek valamiben? – kérdezte nevelőanyám.

-         Jó napot! Adamet jöttem meglátogatni. Itt lakik, igaz? – hallottam David hangját.

„Úr isten! Pont most? Akkor most gyorsan kapkodhatom össze magam Adamnek…”

-         De igen, itt lakik. Szólok neki, hogy itt vagy. Nemrég kelt fel. Addig ülj le itt – mondta Helen.

Pár másodperccel később már a szobámban volt. Ekkora én már átöltöztem, és a smink volt már csak vissza. Meg elpakolni a csajos cuccokat. (szerencsére nem sokat hagytam kint)

 

-         Látom, hamarosan kész vagy. Akkor biztos hallottad, hogy jött hozzád egy fiú. Rendesnek tűnik.

-         Jó, nem kell mondani, én is észrevettem – mondtam elpirulva.

-         Akkor vissza is megyek. Lefoglalom a figyelmét, míg elkészülsz.

-         Rendben. Kb. tíz perc és kész vagyok.

Ezek után Helen lement Davidhez, én pedig iparkodtam. A sminkelést hamar befejeztem. Viszont még el kell pakolnom a látóhatárról a ruháimat. Gyorsan bedobtam őket a szekrényembe. A tévét is kikapcsoltam, nehogy meglássa Jack-et és Rose-t, mert kicsit ciki lenne arra nézve, hogy „fiú” vagyok. Gyorsan bemásztam az ágyba, mint aki végig ott feküdt. Épp időben. Ugyanis nem sokkal ez után bejött David.

-         Szia! Hogy vagy? – kérdezte kedvesen.

-         Szia! Hát… Voltam már jobban is… – válaszoltam.

-         Azt elhiszem. Mikor jöhetsz suliba?

-         Nem tudom, majd vissza kell mennem a dokihoz, és ő megmondja.

-         Értem. Hoztam neked pár feladatlapot. A tanárok küldik Tudod, nem akarják, hogy unatkozz. Amúgy ha nem értesz valamit, akkor majd elmagyarázom. – mondta aranyos mosollyal az arcán, miközben lerakta a papírokat az asztalra.

„Hmm.. Nem értek valamit? Talán azt, hogy miért pont én? Miért vagy nekem olyan ismerős? Elmondjam neked, hogy ki vagyok igazából?”

-         Nem, köszi. Egyelőre mindent értek. – válaszoltam nyugodtan. Eközben ő körülnézett a szobámban. Egyszer csak megállt a festőállványom előtt, és a most készülő alkotásomat vizsgálta, ami egy angyalt ábrázol egy városban.

-         Ezt te csináltad? – kérdezte.

-         Igen, de még nincs kész, és nem is olyan jó…

-         Viccelsz? Ez szuper! Honnan jött az ihlet? – mondta kíváncsian.

-         Hát... Már nem emlékszek rá... – „Aha, nem... Az életem ihlette...” gondoltam magamban. – De inkább hagyjuk azt a képet.

-         Oké. Figyelj, tegnap nem tudtunk megbeszélni valamit Msn-en.

-         Tényleg? Én úgy emlékszem, hogy egész jót beszélge... – itt elakadt a szavam. Eszembe jutott, hogy az Anneként volt. Gyorsan kitaláltam valamit, mert láttam, hogy furcsán nézett rám. - ...ttünk. Ja, de az nem veled volt, hanem Briannel. Bocsi. Fáradt vagyok, nemrég vettem be a gyógyszereket. Mit nem tudtunk megbeszélni?

-         Semmi gond. Anne-ről szeretnék tőled kérdezni pár dolgot.

-         Anne-ről? Miért?

-         Az indokot inkább hagyjuk... – mondta, s láttam rajta, hogy picit elpirult.

-         Oké. Mi érdekel? –kérdeztem, mintha nem vettem volna észre az arcán a kis pirosságot.

-         Várj egy picit! Három óra van? Akkor most lesz az interjú velünk... Mármint a tévében… a bandával. Megnézzük?

-         Persze, nyugodtan kapcsold be. – de miután ezt kimondtam eszembe jutott a Titanic.

Bekapcsolta a tévét, és ott volt a jelenet, mikor Rose ott áll Jack karjaiban. Elég ciki volt.

-         Ez… a Titanic? – mondta szemöldökét kérdőre húzva David.

-         Öö... Igen...- hebegtem.- Még tegnap itt volt Anne, és ez a kedvenc filmje, és megígértem neki, hogy megnézem majd vele..

-         Oh.. Ez a kedvenc filmje? Hmm... Jó tudni... – mondta elgondolkodva, majd átkapcsolt az interjúra.

Nem volt rossz interjú. A fél órában szinte csak David nyilatkozott. Nagyon aranyos volt.

-         Akkor még elmagyarázom az új anyagokat matekból, utána pedig mennem kell, jó?

-         Rendben. Köszi!

Úgy egy óra alatt nagyon jól elmagyarázta, mind a geometriát, mind az algebrát. Meg is értettem egyből. Utána elment, én pedig szépen lassan visszaöltöztem, letöröltem az álca sminket, és levettem a parókát. Nagyon jól éreztem magam a kis találkozás után. Úgy éreztem mintha repülnék. Azt hiszem… lehet, hogy... Nem is. Inkább biztos! Beleszerettem ebbe a srácba. Csak azt nem tudom elhinni, hogy ilyen kevés idő után. Még csak pár napja, egész pontosan (maival együtt) négy. Ez nem lehetséges, de mégis megtörtént. Annyi rejtőzködés után, talán most beleszerethetek valakibe, aki valószínűleg viszonozza az érzéseimet. Csak én nem nagyon mehetek ki Anne-ként a házból. Még elég sokat gondolkoztam dolgokon, aztán meghallottam, hogy megérkezett Caleb. Rögtön feljött hozzám.

-         Szia! Jobban vagy? – kérdezte.

-         Szia! Hát... fogjuk rá.. – válaszoltam. – Milyen volt a tánc? – ugyanis Caleb utcai táncot tanul. Irtó jól csinálja!

-         Érkezett hozzánk egy új csaj. Elég ügyes. Clare-nek hívják.

-         Mondd még egyszer, kérlek. Az egész nevét. – kértem.

-         Clare Clooney. De miért érdekel? – Caleb nem ismerte eddig Clare-t. Ha beteg voltam, akkor valahogy mindig elkerülték egymást. Clare tudott Calebről, de ezt fordítva nem mondhatnám el…

-         Ez érdekes. Nem is mondta, hogy szeret táncolni.. – úgy éreztem, hogy Clare titkol előlem valamit, rá kell jönnöm, hogy mi az.

-         Ismered? – kérdezte Caleb meglepetten – Ugye milyen jó fej? Nagyon kedves volt.

-         Várj, te beszéltél vele?

-         Hát persze! Akkor most te komolyan ismered? Milyen jó már! – mondta örömködve.

-         Igen ismerem, ő a legjobb barátom. Ez mért is olyan jó? – próbáltam kinyomozni, hogy mi van a háttérben.

-         Az indokot inkább hagyjuk... – ma már másodszorra kaptam meg ezt a választ, ez zavart.

-         Jól van. – mondtam kicsit sértődötten – Szeretnék pihenni, magamra hagynál?

-         Persze, remélem, minél előbb meggyógyulsz.

-         Én is.

Majd átment az ő szobájába, én pedig ismét gondolkodtam. Úgy éreztem, hogy nem lenne szabad barátkoznom Daviddel, de ez számomra lehetetlen feladat. Annyira lehetetlen, mint leszoktatni egy kengurut az ugrálásról. Az idő csak telt, én pedig mondhatni nem csináltam semmit, csak feküdtem. Mikor ránéztem az órára, döbbenten láttam, hogy kilenc óra van. Elmentem zuhanyozni, majd folytattam a Titanicot. Nem is emlékszem, hogy mikor aludhattam el, és, hogy egyáltalán végig bírtam e nézni a filmet.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.